Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
furcsahetkoznapok

Visszatérő..

furcsa_hetkoznapok · 3 hónapja
Azt mondják, vannak olyan emberek, akiknek kell legalább egy biztos pont az életükben, amelyeket időnként elhagyhatnak majd visszatérhetnek oda. Természetesen a szülők is ilyenek jobb esetben, de itt most nem a családról van szó. Amikor először hallottam erről nem értettem. Mostanra rájöttem, van valaki, akinek én vagyok ez a bizonyos biztospont. Ő pedig az én Visszatérőm. De kezdjük az elején..
Mint manapság legtöbben, korosztálytól függetlenül én magam is jelen vagyok bizonyos közösségi fórumokon. Gondolom nem kell megneveznem melyikről van szó pontosan. Tehát a lényeg. Évekkel ezelőtt mindenkinek az volt a lényeg, hogy minél több ismerőse legyen, mert a barátok (valójában ismeretlenek..) számától volt igazán menő egy fiatal. Igen, akkoriban én is így gondoltam. Jelöltem boldog, boldogtalant, visszaigazoltam mindenkit. Ha ez nem lenne elég én személyszerint legtöbbjükkel beszélgettem is, az internet veszélyeit figyelmen kívül hagyva. Bár azt érdemes megemlítenem, hogy akkoriban még nagyon kezdetleges volt ez a dolog és jóval veszélytelenebb. Na de vissza a tárgyra. Nagyjából 8-9 évvel ezelőtt láttam egy képet az egyik ilyen "ismeretlen ismerősnél", amelyen tök jól nézett ki a srác, úgy gondoltam lájkolom. Miért is ne? Azért van, ha tetszik valami rányomunk, nem? Kis idő elteltével jött egy új jelölésem. Természetesen plusz egy "barát" jól jön, ugye? Nevezzük az új ismerőst Daninak. Dani visszaigazolásomat követően nem sokat habozott, rögtön rám írt a szokásos "Szia! Mi újság?" és egyéb jól begyakorolt szövegekkel. Később kiderült, hogy a lájkolt képen ő szerepelt és mivel nekem tetszett, gondolta ismerkedhetnénk. Sosem voltam bunkó, mindig szívesen beszélgettem akárkivel, aki rám írt. Feltéve, hogy fenn tudtuk tartani a beszélgetést és tovább tudtunk lépni a formaságokon. Több barátságom kezdődött így, és még több potenciális fulladt kudarcba az említett kommunikáció elakadás miatt, de most maradjunk Daninál. Be kell vallanom Dani abszolút nem érdekelt engem és csak azért válaszolgattam az üzeneteire, mert nem akartam megbántani vagy bunkó lenni vele, hiszen nem adott okot rá. Ezt követően majdnem minden nap írt, fogalmam sincs miről beszélgettünk akkoriban, ha fontos lett volna biztosan nem felejtem el. De elfelejtettem. Ez lehet annak is köszönhető, hogy más tetszett, akivel hamarosan kapcsolatot kezdtem. Ezt amikor a közösségi oldalon nyilvánossá tettük Dani eltűnt. Nem írt többé. De szerinted érdekelt? Kicsit sem, hiszen szerelmes voltam, boldog voltam és különben is untam már, hogy minden nap írogat, de egy helyben toporgunk. Kis idő múlva megszűntettem a profilom, mert egyéb dolgokra kellett koncentrálnom, melyek végül nem sikerültek, de ez is egy másik sztori. A kapcsolatom tönkrement, igen rövid idő alatt. Amikor ismét aktiváltam a profilom, Dani volt az első, aki érdeklődött miért tűntem el, minden rendben van e és a többi. Meglepett és ugyanakkor jól esett a dolog, mert volt egy-két barátnak hitt személy, akiknek fel sem tűnt a hiányom. Egy Dani-féle idegen pedig rögtön, ahogy visszajövök faggat, hogy mi van velem. Igazából semmi nem volt, halottnak éreztem magam és méginkább nem voltam kíváncsi a sablonokra. A kapcsolatom nagyjából 3-4 hónapig tarott, azonban óriási veszteségként éltem meg. Minden bizalmam elveszett az emberek felé és megkeményedtem. Már nem érdekelt az sem, ha megbántok valakit csak azért, mert én rosszul érzem magam. Dani azonban kitartó volt. Nap mint nap keresett és újabbnál újabb témákat dobott, melyekkel fenn tudta tartani az érdeklődésem. Annak ellenére, hogy korábban mindenkivel szívesen beszéltem, igen visszafogott és szófukar lettem, ha valaki nem mondott semmit hát én még annál inkább nem. Tehát kihívás voltam Daninak, és időről időre meglepett, mennyire kitartó. Nem értettem miért nem adja fel, hiszen erről-arról valóban elbeszélgettünk, de rólam nem tudott meg sok mindent. Ez nagyjából egy évig így ment napi szinten, miközben én egyre többet tudtam meg róla. Be kell vallanom tetszett. Tetszett az elszántsága, a kitartsása és hogy nem volt olyan téma, amelyhez ne tudott volna hozzászólni. Bármi szóba került tudott róla véleményt alkotni, mert volt véleménye. Tájékozott volt és mégis olyan titokzatos. Azt hiszem legjobb szó erre, hogy egyéniség. A barátaimat kivéve mindenki más eltörpült mellette, akikkel beszéltem, mert a sablonon túl nem jutottunk egyikkel sem. Kivéve őt. A szakításom után nagyon sok olyan dolgot mondott nekem, amiből rengeteget tanultam és ami még fontosabb, segített összeszedni magam és a legrosszabb napjaimon is ugyanolyan szívesen beszélt velem és megnevettetett. Szerettem volna személyesen is megismerni, talán több is lehetett volna, ha nincs köztünk több száz km távolság. Elmondása szerint tetszettem neki és ő is tetszett nekem. Véleménye szerint férfi és nő között nincs barátság, amellyel nem értettem egyet, hiszen nekem mai napig több fiú barátom is van. A távolság miatt viszont köztünk aligha lehetett volna több. Féltem, hogy emiatt az álláspontja miatt megszakad a kapcsolatunk, de minden ment szépen tovább a megszokott módon. Igazán közel kerültünk egymáshoz, legalábbis nekem ő lett az egyik bizalmasom. Majd egyik napról a másikra nem keresett. Nem értettem miért. Arra gondoltam, hogy nyilván megunta a szerencsétlenségemet és odébb állt. Belegondolva teljesen megértettem és nem haragudtam rá, de nagyon hiányzott. Minden percben azt vártam, hogy írjon. Napokkal később is arra gondoltam, hogy ha ma nem is, de talán már holnap keresni fog. Nem keresett. Napi szinten láttam, hogy elérhető, tehát beszélt másokkal, csak velem nem. Hetek kellettek hozzá, amíg megbarátkoztam a gondolattal, hogy ennyi volt. Nincs tovább. Nem lesznek nagy beszélgetések mindenféléről a maga sajátos stílusában. Elfogadtam és eldöntöttem, hogy én nem fogom zaklatni. Ha nem kíváncsi rám tovább nem erőltethetem. Majd néhány hónap múlva ismét rám írt. Bár teljesen letisztáztam magamban, hogy talán csak ma ír, holnap lehet megint nem fog, annyira örültem, hogy beszélhettem vele, hogy mindenki más háttérbe szorult. Ő volt az első, akinek válaszoltam. Hónapokon át, minden nap. Megint. A lakhelye környékén jártam és felvetettem neki, hogy találkozhatnánk, de a munkájára hivatkozva nem tudott eljönni. Sajnáltam, de úgy voltam vele, majd legközelebb. Újabb hónapok teltek "közösen". Ezt követően jött az ismétlés. Nem lepett meg annyira, mint elsőre, de rosszul esett és a hiányérzet ismételten heteken át jelen volt bennem. Megfogadtam, ha még egyszer próbálkozik én fogom vele ugyanezt megtenni. Aztán hónapok múltán írt. Bármennyire vissza akartam magam fogni, nagyon örültem, de természetesen éreztettem vele és szóvá tettem, hogy ez szerintem nem korrekt viselkedés. Azt a választ kaptam, hogy ne haragudjak, vannak ilyen időszakai, amikor nagyon maga alatt van. Oké. Megértettem. Elfogadtam. De tisztáztam azt is, hogy a bizalom csorbul az ilyen hol itt vagyok, hol nem dolgok miatt. Mire azt felelte több ilyen nem lesz. (Hát persze.) Ez utóbbi beszélgetés-sorozatunk több, mint másfél éven át ment. Napi szinten, hónapról hónapra. Visszanyerte a bizalmam  teljes mértékben és ő is a bizalmába avatott. Örültem, hogy egy-két hónap után nem lépett le. Úgy gondoltam komolyan mondta, azt, hogy többször nem tűnik el szó nélkül. Majd egyik nap már nem úgy válaszolt az egyik üzenetemre, ahogyan azt megszoktam tőle. Kérdeztem is, hogy bántja e valami vagy esetleg én sértettem e meg. Aznap nem kaptam választ, majd csak másnap este. Megírta, hogy összejött egy lánnyal, ami egyrészt elszomorított, mert valamilyen féle féltékenységet éreztem, annak ellenére, hogy én nem voltam szerelmes. Talán arra voltam féltékeny, hogy a másik lány közel lehet hozzá. Ha én közel lehettem volna, akkor talán én is lehettem volna az a bizonyos lány. Más részt pedig örültem, hogy talált maga mellé valakit, amit meg is írtam válaszban és gratuláltam neki hozzá. Megkérdezte nem zavar e a dolog. Mire őszintén feleltem, hogy nem. Semmi közöm a magánéletéhez, ez a mi kapcsolatunkat részemről nem befolyásolja. Újabb másfél év következett. Persze nem az, amit végigbeszélünk. Hanem az, amelyiket nem. Tisztában voltam vele, ha barátnője van, már nem úgy fogunk beszélni, mint korábban. Nem olyan rendszerességgel, tehát nem egész nap, vagy nem is minden nap, esetleg nem is minden héten. De a rengeteg időre való tekintettel, amelyet beszélgetéssel töltöttünk, igazán jól esett volna, ha legalább havi egyszer megkérdezi, hogy vagyok vagy mi van velem. Ne akarjak sokat, jó lett volna 3-4 havonta is, vagy egy fél évben egyszer. Nem írt egyszer sem. Vártam, minden hónapban azt mondogattam magamnak, hogy talán a következőben, annyira sok idő nem telt még el. Majd nagyjából fél év után teljesen elengedtem a dolgot, mert tudtam, amíg barátnője lesz, addig nem fog keresni. Reméltem, hogy még nagyon sokáig nem fog, mert addig is biztos, hogy minden rendben van vele és legalább boldog. Ha nélkülem (a barátságom, vagy ismertségem nélkül), hát akkor nélkülem. Mivel rengeteg idő eltelt a "menő" korszak és e dolog lefolyása között, ráébredtem, hogy semmi értelme a rengeteg ismeretlen ismerősnek, hiszen épp elegendőek azok, akiket valóban ismerek. Így napokon keresztül csak takarítottam a profilom és távolítottam el sorban azokat az embereket, akikkel vagy sosem beszéltem, vagy már nem tartottuk a kapcsolatot nagyon rég óta. E selejtezésnek köszönhetően véletlenül Danit is kitöröltem. Gondolkodtam a visszajelölésén, de egyből az futott át az agyamon, hogy azt fogja hinni direkt csináltam, hogy magamra vonjam a figyelmét. Így inkább mindent hagytam úgy, ahogy volt. Úgysem számított, hiszen ekkor már közel egy éve nem beszéltünk és minden bizonnyal neki fel sem tűnt az egész. Munkám során kötelező szerűen használnom kellett a közösségi oldalt, melyen különböző hirdetéseket tettünk közzé. Utolsó beszélgetésünk után másfél évvel épp egy ilyennel foglalatoskodtam, amikor a nevét pillantottam meg a jelöléseim és az engedélykéréseim között, azután érdeklődve miért töröltem le. Jót nevettem úgymond a dolgon, hogy kb. hat hónap kellett neki ahhoz, észre vegye. Visszaigazoltam és megírtam hogyan történt. Ezután érdeklődött, mint korábban, mi van velem és a többi. Éppen csak válaszoltam, röviden, tömören és felületesen. Tudtam, hogy már nincs meg a barátnője, ahogy a nevét megláttam, de én ezután nem érdeklődtem tőle. Rosszul esett, hogy máskülönben, ha együtt lennének addig a napig sem keresett volna, meg még ki tudja meddig. Bátorkodott megkérdezni, hogy mit gondolok a mi "dolgunkról", amire elmondtam a véleményem és azt is, hogy bár szóba állok vele, a bizalomnak lőttek. Viszonylag sokat beszéltünk, de a régihez már közel sem hasonlított a dolog. A kapcsolata vagy a szakítása, nem tudom pontosan melyik, mindenesetre az utóbbi másfél év után, amikor nem beszéltünk teljesen megváltozott. Mindig olyan pozitív volt és derűlátó akkor is, amikor minden rossz volt körülötte. Egyénisége volt, amellyel szinte az egész világ ellen harcolt. Igazi lázadó. Mostanra mindent elfogadó és megtört lett. Minél többet beszéltünk rájöttem, hogy ezt az embert nem ismerem. Nem akarom ismerni, mert annyival több van benne. Több lehetne benne. Ezt szóvá is tettem, mire azt mondta mind változunk az idő múlásával. Nagyon sajnáltam, hogy azt kellett látnom, hogy értékes (mert minden hibája és sértettségem ellenére véleményem szerint értékes) emberből mi lett. Egy hónapig beszéltünk folyamatosan, majd egy hónap szünet következett. Jól megszokott volt. Már nem lepett meg és nem vártam hogy írjon. Félvállról vettem az egészet. Egy hónap után ismét keresett és beszéltünk. Folyamatosan. Ettől független a bizalom maradt ugyanúgy, összetörve. Két-három hónap után bejelentette, hogy a közelembe szólítja a munkája és találkozhatnánk így néhány év távlatában. Nem voltam benne biztos, hogy el akarok menni a találkozóra. Ugyanakkor az is bennem volt, hogy ugyan miért ne? Mit veszíthetek vele? Megnézhetem szemtől szemben is az embert, akit évekkel ezelőtt szerettem volna személyesen is ismerni. Tehát elmentem a találkozóra. Hamar eltelt az idő, jót beszélgettünk, jól éreztem magam. Nem hoztuk fel a régebbi dolgainkat, csak az adott helyzetről és a tervekről beszéltünk. Jól megnéztem magamnak, hiányzott az a tűz a személyéből, amely annyira érdekessé tette őt nekem valamikor. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelt már, mert tudtam, sőt tudom, hogy mi minden van ebben az emberben, de valóban sokat változott és nekem a bizalmamat a legnehezebb visszaszerezni. Nem mintha nagyon próbálkozott volna. A találkozó után igazán figyelmes módon arra kért, ha én ismét járok az ő lakhelye körül szóljak neki és találkozzunk ismét. Majd megköszönte, hogy egyáltalán elmentem. Órákat vártam fagyoskodva, hogy hazajussak, de azt gondolom megérte elmenni. Szemtől szemben álltam valakivel, aki az egyik legfontosabb személy volt egykor életemben, annak ellenére, hogy korábban sosem találkoztunk. Ezt csak nem hagyhatja ki az ember csak úgy, még merő büszkeségből sem. Annak ellenére sem, hogy ő annak idején inkább dolgozni ment, mint hogy engem lásson. Tehát a találkozó után még beszéltünk néhány hétig. Majd néhány hétig nem. Aztán ismét. Majd ismét nem. Így beszélünk-nem beszélünk hetek váltakozásában teltek a hónapok. Már nem tudott meglepni és nem esett rosszul sem a dolog. Kezdem elhinni, hogy ő valóban egy ilyen hol itt vagyok, hol nem típusú ember. Legutóbbi beszélgetésünk nagyjából fél éve volt, amikor már alapból kicsit bunkó stílusával is túllépett önmagán. Amelyről kifejeztem nem tetszésem és bár ezt követően még írt néhány üzenetet, nyilván megsértődhetett, vagy csak a szokás rabjaként, de azóta sem jelentkezett. Egészen a mai napig.. Mert ma ismért visszatért.. Vissza a biztos pontjához.. Ő az én Visszatérőm...
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!